Boldog vagyok – életemben először. Persze voltam már boldog, voltak csodás pillanatok az életemben, nevettem már felhőtlenül – személyiségemből fakadóan elég gyakran.
De ezt a fajta boldogságot még soha nem éreztem – nem éreztem azt, amikor a mindennapokat egy állandó, csendben a háttérben megbúvó puha felhő öleli körbe. És ez a felhő végre mentes minden rossztól, félelemtől, apró viharjeltől. Aminek a jele az a bizonyos csendes mosoly a szád szegletében.
Nem múltak el a gondok, nem múltak el a problémák. Ugyanúgy be kell vásárolni, ugyanúgy számlákat kell fizetni, ugyanúgy dolgozni kell, kommunikálni a kollégákkal. Az élet megy tovább, a maga mindennapi feladataival, megoldandó helyzeteivel.
Csak bennem változott valami.
Hazaértem.
Sokszor bukott ki csak úgy a számon, hogy na jó, menjünk haza. Akkor is, amikor épp a saját házam nappalijában ültem a kanapén. Nem éreztem, hogy megérkeztem volna, hogy a helyemen lennék.
Most jött el ez a pillanat. Nem akarok máshol lenni, nem akarok más lenni. Élvezni akarom ezt a pillanatot, és fürödni, elmerülni ebben az érzésben. Nem akarom, hogy feledésbe merüljön, vagy megfakuljon, elszürküljön. Őrizni akarom ezt, mint egy apró, kincset érő követ. Szorongatni, dédelgetni.
Miért van így? Mik az elemei?
Apróságok: látni a párom három nappal az esküvőnk és a beköltözését követően, ahogy a lányommal matekot tanulnak. Látni a lányom hálás szemeit, ahogy megfejtik a számomra megfejthetetlen trigonometriai rejtelmeket. Éjszaka felébredve egy tétova mozdulattal rátalálni az ágyban a FÉRJEM meleg kezére, és ahogy érintésemre válaszul megszorítja a kezem, és nyugodtan alszik tovább. Este mosogatni, míg tőlem három méterre az étkezőasztalnál látom őt dolgozni, és nagy komolyan elmerülni a betűk rengetegében. Bejárni az autóval az udvarba, és figyelni, ahogy egyikük az autót segít kipakolni, a másik a kaput zárja épp be, és mindezt kérés, elvárás, és osztozkodás nélkül. Csak úgy, mert ez most így a legjobb érzés.
Annyi minden van még… és annyi minden vár még ránk.
Talán nem lesz mindig így. Talán lesznek rosszabb napok is.
De ezeket a pillanatokat már eltettem a Nagy Dobozba. Az emlékek közé, amit majd az utolsó percben elő szeretnék venni. És addig is bármikor, amikor épp nem lesz ennyire ragyogó az a felhő ott, a mélyben, és éppen eltakarná valami múló nyári zápor.
Az esküvőnk reggelén zuhogott az eső. Szürke volt az ég, sáros az udvar, és igazi novemberi nap volt. A virágdíszeimet készítő varázsló jegyezte meg a telefonban aggódva, hogy milyen kár, hogy ilyen ez a nap, hogy nem süt a nap. Neki válaszoltam akkor, hogy nem baj, mert az én szívemben ragyog az ég, és minden rendben van. Pedig legalább százötvenet vert a szívem percenként, alig kaptam levegőt.
De ez így maradt azóta is. Ott maradt az a ragyogás. – Ha együtt meg tudjuk őrizni – még nagyon sokáig.
Hálás vagyok érte. Köszönöm. Nekik és a sorsnak is.
Nyissatok dobozt, kincsesládát, csak úgy, gondolatban. El kell tenni ezt a muníciót, mint ahogy a nyár legfinomabb gyümölcseit is eltesszük. Apránként, élményenként. Néha csak egy illatfoszlányt, néha egy érzésmorzsát, amit egy idegentől elkapott pillantás vált ki. Néha csak egy vízcsepp csillanása kerül bele. És vegyétek elő, ha sírni kell, ha nincs kiút. És töltsétek. Minden nap. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: